A kis csapat úgy határozott Völund javaslatára, hogy akármennyire rövidnek tűnik ez a kaland, azért visznek tűzifát (ezt a bölcsességet atyjától tanulta). Ezt a karámok mellett felhalmozott készletből tervezték magukhoz venni, de az ott tevékenykedő számik nem voltak elragadtatva az ötlettől, hogy elviszik a készleteiket, azonban Vigrid határozott fellépéssel eléri, hogy nem csak vihetnek fát, de rögtön három adagnyit rájuk tukmálnak.

Sigurd és az ő kuyta/farkas/farkaskutya/kutyafarkas kölyke, Ulf könnyedén követték a nagymacska nyomait, és hamarosan ráleltek annak kaparó oszlopára (legalábbis erről árulkodott a másfél embernyi magasságig lekapart fakéreg), amely Ketil szerint a vacka környékén kell legyen. Úgy döntöttek, csapdába csalják a fenevadat, Vigrid vállalta magára a csali szerepét, Veslingur pedig a régi sagák hőseinek történetei alapján rendezte el embereit, szellősen, hogy egyszerre csak egyikükre jelenthessen veszélyt a lény, amely hamarosan meg is érkezett...

A bestia egy sárga szemű, óriási méretű hópárduc volt, mely lassan, óvatosan kúszott elő a fenyvesek árnyékából. A hópárduc szinte emberi tekintettel mérte végig őket, majd kihívóan felmordult, és lassan hátrálni kezdett a fák sűrűje felé.

Vigrid érezte, hogy eljött az idő, hogy atyja büszke legyen rá. Ordítva rohamozta meg a szörnyet, azonban az kecsesen félreugrott. Sigurd sikeresen eltalálta a fenevad vállát az nyilával, Ketil közelebb loholt, hogy dárdáival megdobhassa a bestiát, Veslingur dicső hősök történeteit zengve bátorította társait, Völund pedig parittyával próbálta ártalmatlanítani a szörnyet.

Pokoli küzdelem vette kezdetét, még Asator, a mennydörgő is érdeklődve figyelte a küzdelmet. A hópárduc hamar egyértelművé tette, hogy ő nem holmi közönséges vadállat. Taktikusan küzdött, megkísérelte szétválasztani egymástól a bajtársakat, és ha valaki megsebezte, olyan szívhez szóló fájdalommal vonyított fel, hogy egy lágyszívűbb ember tán meg is sajnálja... de  nem úgy hőseink, akiknek bordái közt kemény svenkar szív dobogott //és nem mellesleg megdobták az Akarat mentődobásaikat, háromszor vagy négyszer - Xinaf//.

Végül Vigrid (akit a szörny csúnyán összekaszabolt borotvaéles karmaival) vitte be a gyilkos csapást, buzogányával beszakítva a bestia bordáit, melyek átdöfték a szívét.

A csapat tagjai lassan elhitték, hogy sikerrel jártak. Völund kérésére Sigurd és Ketil gyorsan tüzet raktak, majd Veslingur parancsára összeácsoltak egy kis húzós szán (féleséget), amin elcipelhetik a tetemet. Előtte volt egy kis kupaktanács, hogy megpróbálják-e megnyúzni (jóval könnyebb lenne szállítani), de egyikük sem merte megkockáztatni, hogy kárt tegyen az isteneknek szánt bundába, vagy kiderüljön, hogy kellett volna a lény mája is, így maradt az ácsolás. Közben Völund ellátta Vigrid sebeit, aki Ketiltől kapott egy butykosnyi méhsert, melytől tisztességesen berúgott. 

Némi pihenő után úgy számolták, hogy sötétedésre vissza is érhetnek, de közben Sigurd kiszúrta, hogy Ulf kutyus valami szagot fogott, aminek köze van a hópárduchoz. Talán vannak kölykei is? 

Miután rendbe szedték magukat, elindultak felkutatni a hópárduc vackát, azonban kölykök helyett egy különös maszkot pillantottak meg.

Az álarc ott feküdt a latyakos, de egységes hóréteg tetején. Vigrid gyorsan magához vette... és (nyilván meglepetésében, természetesen nem félelmében) felsikoltott, de ezt senki nem rótta fel neki. Ugyanis a maszk alól egy nem emberi arc meredt rá. Egy arc, melynek hatalmas, aranysárga szeme volt, hosszúkás füle, jégkékes árnyalatú bőre. 

Egy megfagyott tundraelfbe botlottak.

Hőseink sosem láttak még ehhez a lényhez foghatót. Egy könnyű bundát viselt csak (úgy látszik, a legendákkal ellentétben nem immunisak a hidegre), gyönyörűen munkált íjat és egy tegeznyi csontfejű vesszőt. 

A bátor hősök tanácskozni kezdtek. Azt hamar elvetették, hogy magukkal vigyék a tetemet, nem akarták, hogy ne találhasson el a saját túlvilágára. Eredetileg ugyanezen okból azt is elvetették, hogy magukkal vigyék az íját (fegyver nélkül Hönír biztosan be nem engedne senkit a csarnokaiba, az elf megfelelője sem különbözhet annyira tőle), de végül Sigurd kicserélte az íjat a sajátjával (a vesszőket meghagyta). Völund felajánlotta, hogy levezet egy szertartást, ami a túlvilágra segíti a lényt, Veslingur pedig egy dalt költött róla, hogyan győzték le a hópárducot és szerezték meg a tundraelf maszkját (ehhez hozzájárult Sigurd javaslata, miszerint mindkettőnek ugyanolyan sárga szeme van, tán csak nem fonódott egybe a lelkük?). Túlságosan nem színezhették ki a történetet, mert Vigrid határozottan kijelentette, hogy ő nem adja a nevét a legkisebb hazugsághoz sem. 

Sigurdot nagyon érdekelte a teremtmény, lévén ugyanolyan arany szeme volt, mint neki. Lehet ez az alak az ő édesapja? Ő lenne a válasz kínzó kérdéseire? Megrendült lelkiállapota eluralkodott rajta, és elmondta a többieknek, hogy nevelőanyja mindig is úgy szidalmazta, tündérfajzat. A csapat tagjai támogatásukról biztosították (és a lelkére kötötték, hogy ezt ne nagyon hangoztassa). 

A maszkról Veslingur megállapította, hogy legalább 100 ezüstpénzt ér, de tán többet, ha jó vevőt találnak. Ketil úgy vélte, egy halottról lehúzott maszkban semmi dicsőség nincs, végül arra jutottak, hogy átadják a jarlnak. Úgy se találnának alkalmas embert, aki ekkora összeget kifizetne érte... de így alaposan megnövelhetik a hírnevüket. 

Bár Völund hangoztatta, hogy bármilyen gyorsan összetákolt máglya megfelel a célnak, Sigurd ragaszkodott a minőségi munkához, így gyönyörű máglyára fektették a tündért, mellkasán pihentetve íját (Sigurd íját) fogó kezeit. Vigrid felajánlott némi olajat, amivel alaposan lelocsolták. Völund imába kezdett, majd egyszerre embermagas láng csapott fel. Völund eksztatikus örömmel dicsőítette az isteneket, Keillachot, Hönírt, Asatort és minden istent, mire egyszerre a hő örvényként táncolta körül a lángot, és baljós, jéghideg, de értelmezhetetlen suttogást halltotak... majd a test a máglyával együtt eltűnt. 

Hőseink ezt követően lelkesen, nevetgélve közeledtek az otthonukhoz, és már majdnem elhagyták a hegyeket, amikor Sigurd éles füle meghallotta a semmivel össze nem keverhető morajlást: LAVINA!

Szerencsére mind túlélték, bár Vigridnek megrepedt pár bordája, és mindannyian csúnyán megtépázódtak a hógörgeteg által (Sigurd kabalája, melyet Berilltől kapott felforrósodott és szétporladt, cserébe könnyebb sebeket szerzett csak).

Lundborgba érkezve nagy csődület fogadta őket, a lundborgiak döbbenten bámulták sebeiket és a hópárduc irdatlan méretét. Előkerült Nils godi is, pontosabban Nils, a vadász, aki csatak részeg volt. Gyorsan magához rendelte Ketilt, és a vállára támaszkodva elvonszoltatta magát a patakhoz, majd ráparancsolt Ketilre, hogy ne hagyja megfulladni, majd hogy hozza el a godi botját (Ketil nagyon jóban van a vadásszal, de tart tőle amikor godivá vedlik).

Miközben gyülekeztek (Acélszakáll Leif jarl maga is megtekintette a trófeát, és meghagyta Magnusnak, hogy terelje az embereket a szkali (hosszúház) elé), megérkezett Björn, aki gyűlölködve meredt Sigurdra (aki immár a Jégvérű Haraldtól kapott kabátban feszített. Kötekedve megkérdezte tőlük, nem akarnak-e élő áldozatot is az isteneknek ajánlani (gondolva a tündérfajzat Sigurdra), azonban a társai kemény kiállását látva, egy horkantás kíséretében elvonult. 

A ceremónia méltóságos és ünnepélyes volt, Az immár józan godi torokénekéhez csatlakozott Sjón szellemsámán szinte nőiesen magas éneke. A godi inasai szakavatottan megnyúzták a testet, és a sebtiben épített máglyára emelték, melyet meggyújtottak. A sámán valami látnokfüvet dobott a tűzre, amitől mind megpillanthatták az istenek honát, a szellemvilágot, a múltat és jövőt... 

Ez volt az inspirációm.

Vigrid látta, ahogy az apja (életében először) büszkén mutat rá "ez az én fiam!" kiáltás mellett. 

Veslingur családja lelkesen éljenzett.

A többiek nem látták szeretteiket (akinek volt), mert a füsttől minden egybe folyt. 

A jarl egyesével magához rendelte őket. Mindenkinek elmondta, hogy innentől férfi, kinek szava van, és a szavaiért immáron felel, majd a karjára csatolta a karperecet, mely a közösség teljes jogú tagjává emeli. Sigurdnál egy pillanatig habozni látszott, de végül (Björn méltatlankodó hördülése ellenére) őt is befogadta a közösségébe.

Immáron senki sem akadályozta meg őket, hogy beléphessenek a jarl csarnokába, és részt vegyen az őrjöngés felé tartó evés-ivászaton, azonban mielőtt elmerülhettek volna a féktelen ünneplésben, Veslingur (élve a szólás jogával, mint karperecet viselő karl), szót kért, és elregélte a történetet a maszkról, az elfről és a hópárducról. Nagy sikere volt, és amikor átadta a maszkot a jarlnak, ő magához hívatta a csapatot másnap reggelre, hogy átvegyék a jutalmukat a fejedelmi ajándékért. 

 Hőseink úgy érezték, életük kalandján vannak túl...

De az igazi kaland csak most kezdődik. 

//A karakterek szintet léptek.//